Szerintem még javában középiskolás diáklány voltam, amikor egy hosszúra nyúlt nátha alatt folyamatosan a tévét bámultam. Minden reggel ment egy sorozat, amiben osztrák házigazdák meséltek arról, hogy hogyan látják vendégül a városiakat a falvaikban.
Fogalmam sincs, hogy miért kötött le az a film, de alig vártam a következő részeit! Pedig akkoriban egészen biztos voltam még benne, hogy ha egyszer elköltözök Budapestről, az csak valami sokkal nagyobb városba lehetséges, minimum New Yorkba, vagy ha minden kötél szakad, akkor Amszterdamba.
Valahogy annyira egyszerű volt minden amit láttam: adott egy család, akiknek van egy nagyobbacska házuk, ahol vagy ott laknak, vagy a szomszédban. Elmennek a polgármesterhez, és elmesélik, hogy vendégfogadót szeretnének létesíteni benne. A polgármester boldog, hiszen adóbevételhez jut a falu, és különben is, neki egy pici borozója van, és nemrég nyílt egy apró étterem is a falu határában, ahol a vendégek majd a pénzüket költhetik, tehát mindenki jól jár.
Igen ám, de a házigazdának nincs annyi pénze, hogy minden szobához külön zuhanyzót építsen, és az új, jó minőségű ágyak sem a legolcsóbbak.
Nincs probléma, a falu segít hitelhez jutni az emberünknek, aki persze becsületesen visszatörleszti mind az utolsó shillingig.
Aztán voltak részek, amikor azt tanították, milyen helyi specialitásokkal érdemes ébreszteni a turistákat, vagy hogy milyen feltételek mellett adhatja a saját füstölésű disznósonkáját a házigazda a vendégeknek.
Minden ki volt találva.
Akinek tetszett, csak elment a megfelelő hivatalba, megkapta az útmutatót, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie, ellátták az ÖSSZES információval, ami a segítségére lehet, és megkapta az engedély.
Alig vártam, hogy Magyarországon is beinduljon a falusi turizmus! Elképzeltem, hogy nádfedeles kis házakban szállhatok majd meg, vacsorára a ház alatti pincéből hozza a bort a vendéglátóm, és a felesége olyan helyi ételt süt vacsorára a kemencében, hogy álmodni sem merek majd jobbat.
Ehhez képest az első élményeink nagyon megrázóak voltak: az internet szerint a házhoz borospince is tartozik, valóságban két utcával arrébb fizethettünk egy undok nőnek a büdös lőréért, amitől másnap fájt a fejünk. Az ágyak ősrégiek voltak, több évtized alatt hatalmas teknőt feküdtek bele az elődeink. A fürdőszobában hiányzott a zuhanyrózsa, de vendéglátónk szerint fiatalok voltunk még, akár a kútnál is fürödhettünk volna. Valóban fiatalok voltunk, össze is akartuk tolni az ágyakat, de kiderült, hogy az egyiknek nincsenek lábai, téglákon áll, a másik alatt pedig múmiává száradt egy madár…
Annyira elszomorított ez a hozzáállás. Semmi köze nem volt az osztrák példához.
El is mentünk megnézni, mi igaz a filmhez képest az életben a nyugati szomszédainknál. Az életben még a filmen látottaknál is jobb volt a helyzet: házi pálinkával mosolyogva várt a népviseletbe öltözött házigazdánk, vacsorára valóságos terülj-terülj asztalkámat varázsolt elénk, reggel megtanított tehenet fejni, és házi készítésű sajtokkal kínált. Az ágy szuper kényelmes volt, a fürdőszoba pazar. Nehezünkre esett nem visszatérni, és más helyeket is kipróbálni, hogy mindenhol ugyanezt a profizmust tapasztaljuk!
Innen a vágyakozás, az álom.
Újévi fogadalmunk az volt, hogy elkezdünk egy saját kis fogadón dolgozni.
Jelenleg az álmodozás időszakában vagyunk, de remélem két év múlva már vendégül láthatjuk az első nálunk megszálló vándort is. Helyzetünket nehezíti, hogy még a helyszín se biztos ahová a házat álmodjuk, de egyenlőre 1000 forintot tudtunk félretenni a nagy álomra.
